Tiringer Tündi - 2007.12.25.
Az Innen nézve (ilyen Szentendre) kezdőlapja »
Domb tetejéről porcukorral beszórt, karácsonyi üveggömbbe zárt makett-város terül el előttem, a téli hidegben, karácsony első napjának szelíd reggelén.
Megállok és csak bámulom, mint csodaváró gyermek szívja be szemem a látványt, ámulok és nem tudok betelni vele.
Hó alatt roskadó háztetőn fekete kandúr vadászik. Érdes hideg csípi a testem, de nem bánom; csak sétálok a reggelben. Megint Karácsony: fehér, hűvös, szent.
Istentiszteletre igyekszem, a református templom repedezett sárga falai várnak, és a bent lévők, akik mind elindultak valahonnan; megélni a karácsonyi csodát.
Bent meleg van, jóleső zsibbadással olvad elmém. Hallgatom az igehirdetést, a gondolat elfog: megérkeztem, jó helyen vagyok.
Az úrvacsoraosztás következik, és én először állok a többiek közé, hátra tekintek a konfirmandusokra; ősz hajú édesapák, boldog nagymamák, egy fiú, aki teljes szívéből hisz - összekacsintunk, félmosollyal sóhajtjuk el azt, hogy bizony izgulunk mindannyian.
Előttem egy vak férfi botjával keres, és én megfogom könyökét - valahol, valamikor rég így láttam egy segítőtől -, hogy együtt haladjunk tovább. A segédlelkész nyújtja a kenyeret, az ember elveszi - Krisztus teste az.
A vak nem elvesz, kezét kérőn nyújtja, s kap - én pedig nézem az ablakon rááramló, áldott téli napfényt. Így kellene hinni - gondolom. Keserédes fájdalom mar a lelkembe, kétségbeesetten nézem a fiatal lelkészt; megérdemlem-e a kegyelmet? Az érzés múlik, ahogyan továbblépünk. Visszamérvén a helyemre nem tudok mást mondani, félig hangosan sóhajtom: "Köszönöm, Uram!"
Köszönöm, hogy megélhettem ezt a karácsonyt, belül kicsit ingatagot, néha műanyagot, de hóval áldottan betakartat, Szentendrén.
Az Innen nézve (ilyen Szentendre) kezdőlapja »
|
